Története:
Garen egy demaciai harcos, aki életét a birodalom és a demaciai eszmék védelmezésére tette fel. Különleges, varázsellenállású páncélzatával és pallosával felszerelkezve teszi kockára életét a nemzetért és a bajtársaiért.
A Koronaőr család (a király védelmezéséért felelős család tiszteletbeli neve) tagjaiként Garen és húga, Lux, egy nagy múltú, nemesi demaciai vérvonal leszármazottai. Garen édesapja, Pieter életét III. Jarvan király védelmezésének szentelte, Garen pedig – az öröklődés hagyományát szem előtt tartva – a király fia, IV. Jarvan testőrévé képezte ki magát arra az esetre, ha ő lenne a következő uralkodó. Tudván, hogy felnőttként milyen fontos feladat vár majd Garenre, a család dagadó büszkeséget plántált belé Demacia és annak minden eszméje iránt.
Demaciát a Rúnaháborúk megtört túlélői alapították, akik a mágia hatalmával visszaélők féktelen pusztítása után végre békére vágytak. Sokan még csak beszélni sem hajlandók azokról a vészterhes időkről, ám Garen nagybátyja gyakran mesélt a múltról. Ő volt Demacia egyik legtehetségesebb felderítője. Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy távol tartsa a mágiát a birodalomtól, ezért akár a falon túli vadonba is kimerészkedett, hogy gyökerüknél fojtsa el a mágikus fenyegetéseket. Elmondta Garennek, hogy a külvilág megannyi csodát, ugyanakkor számtalan veszélyt is rejt. És egy napon valami – talán mágusok vagy ürességlények hada, esetleg valamilyen borzasztó teremtény – bizonyosan megtámadja majd a falakat, mert a békeidők sosem tartanak sokáig ezen a világon. Tovább tartanak persze, ha van, aki védelmezze a békét.
Hét hónappal később a nagybácsi egy tragikus balesetben elhunyt. A hivatalos magyarázat szerint csatában vesztette életét, de Garen a családi birtokon terjedő pletykákból hamar megtudta, hogy szeretett
rokona halálát kivéreztető varázslat okozta. A tragédia tovább táplálta Garen félelmeit a mágia borzalmaival szemben, míg végül tehetetlen dühében megesküdött, hogy soha nem engedi beszivárogni a sötét erőt Demacia falai közé. Csak a demaciai eszméket követve, a demaciai erények mentén haladva lehet a királyságot megvédeni a mágia ártalmas befolyásától.
Nagybátyja halálát követően az egész birodalom Garen mögé állt. Az utcán idegenek, sokszor nincstelen közemberek állították meg, hogy kifejezzék részvétüket, különféle közhelyekkel próbálják támogatni őt, vagy tiszteletük jeleként ajándékokat adjanak át neki. Az együttérzést megtapasztalva az egység és az összetartozás országát látta Demaciában, ahol az emberek törődnek egymással, és úgy igyekeznek mások sebeit begyógyítani, mintha csak a sajátjuk lenne. Egy eszményi Demaciát látott, ahol soha senki sem volt igazán egyedül.
A mágia jelentette fenyegetés azonban továbbra is nyugtalanította őt, ezért gyakran gyötörték rémképek. Ott élt benne a gyanú, hogy testvére, Lux mágikus hatalommal bír, de mindig igyekezett elhessegetni a baljós sejtést. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy egy Koronaőr birtokában lehet ugyanannak az erőnek, amely a nagybátyja vesztét okozta.
Tizenkét évesen elhagyta otthonát, és beállt a Rettenthetetlen Előőrs soraiba. Éjt nappallá téve gyakorolt és a háború tudományát tanulmányozta, lemondva a szoros barátságokról és a szerelemről. Minden ébren töltött percét kardforgató tehetségének tökéletesítésével töltötte, és a gyakorlást az órákon kívül is folytatta. Felettesei sokszor elvették tőle a gyakorlókardját éjszakára, különben kiszökött volna, hogy pirkadatig a saját árnyékával párbajozzon.
Az Előőrsnél töltött ideje során találkozott jövőbeli oltalmazottjával, IV. Jarvannal, a demaciai trón várományosával. Garen a herceg fiatal kora ellenére látta benne a hatalmas uralkodót, így jelenléte még keményebb munkára ösztönözte. Hamarosan szoros barátságot kötöttek, és szüntelenül keresték az alkalmat, hogy párbajra hívják egymást. Kiképzésük végén Garen egy demaciai sast ábrázoló jelvényt ajándékozott Jarvannak emlékeztetőül, hogy mindig vigyázni fog újdonsült barátjára.
A birodalom noxusi ostroma során Garen különösen félelmetes harcosként szerzett magának hírnevet. Demacia hősei között tartották számon, aki saját testi épségét, sőt életét kockáztatva küzd bajtársai védelméért és az ellenség legyőzéséért. Amikor embereivel a legendás freljordi Kifogyhatatlan kehely keresésére indultak, a saját mellkasával fogott fel egy nyilat, hogy megmentse egyik katonája életét. Páncél nélkül kelt át a Néma Erdőn, hogy váratlanul rajtaüthessen a Velejéig Romlott Király bűzös szolgálóin.
Bátorsága és rátermettsége ellenére Garen legnagyobb kudarcát a noxusi offenzíva kellős közepén szenvedte el, amikor képtelen volt megvédeni a herceget. Tanácsadója véleményére fittyet hányva IV. Jarvan seregével tovább üldözte az egyik visszavonuló noxusi csapatot. A fiatal Jarvan mindenáron bosszút akart állni a több száz lemészárolt falusiért, és nem fogta fel terve esztelenségét. A noxusi visszavonulás ugyanis csapda volt: a herceg és az emberei is fogságba estek.
Garen képtelen volt megbocsátani magának, hogy nem volt ott, amikor Jarvannak szüksége lett volna rá. Tudta, hogy a harc hevében a herceg hajlamos meggondolatlan döntéseket hozni, és magát okolta, amiért nem számolt felelőtlen viselkedésével. Garen egy lovagokból álló különítmény élén a fogságba esett trónörökös keresésére indult.
Amikor Garen és az emberei megtalálták a noxusi tábort, Jarvan páncélja egy véráztatta bitófa lábánál hevert a földön. A ragacsos vértócsában megcsillant a demaciai sast ábrázoló kitűző. Bár Garen az egész vadont átfésülte azt remélve, hogy rálelhet a hercegre, a szíve mélyén érezte, hogy Jarvan már halott.
Hosszú napokig vigasztalhatatlan maradt. Magát hibáztatta a herceg haláláért, még családja és bajtársai sem tudták meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája volt. Eszébe jutott, hogyan támogatta őt az egész királyság, amikor a nagybátyja meghalt, és azt kívánta, bárcsak ő is megtehetné ugyanezt halott katonáinak családjaiért. Beköltözött gyakorlatozó bajtársaihoz a barakkba, és minden keresetét a harcban elesettek családjainak adományozta.
III. Jarvan király, akinek beszámoltak minderről, lenyűgözőnek találta Garen alázatos és példaértékű magatartását, amelyben a demaciai eszméket látta kiteljesedni. Bár fiát gyászolta, a király méltányolta Garen bátorságát. A dicső harcost látta benne, aki minden demaciait saját családtagjának tekint. Az uralkodó ezért kitüntette őt, ezzel emlékeztetve népét, hogy a demaciaiak soha nincsenek egyedül – sem a csatában, sem az otthonukban.
Bár Garen testvére, Lux bátyja példáját követve az uralkodócsalád szolgálatába állt, és Demacia fővárosába költözött, a kettejük közti távolság megmaradt. Garen nem volt képes szembenézni mindazzal, amit húgáról gyanított, mielőtt csatlakozott volna az Előőrshöz. Ugyan mindig is szerette a testvérét, valami miatt sosem tudott hozzá igazán közel kerülni. Próbált nem gondolni arra, hogy milyen kötelezettségeket róna rá az, ha a gyanúja egyszer beigazolódna.
Garen készen áll, hogy az élete árán is megvédje Demaciát. Ha nagy ritkán egy csavargó mágust vagy noxusi kémet fedeznek fel a birodalom határain belül, ő ragad elsőként kardot. Eltökélten őrzi a falakat és védelmezi otthonát az ellenségtől. Garen nem csupán Demacia legerősebb és legfélelmetesebb harcosa. Ő testesíti meg a birodalom legalapvetőbb értékeit, az Erőt, a Bátorságot és az Egységet.
Az idős asszony szorosan meghúzta a demaciai katona nyakára tekert kötelet. A katona beszélni próbált, ezzel megsértve az asszony által felállított szabályokat. Ha még egy szabályt megsért, a nő levághatja a fejét, ívelt sisakját pedig éjjeliedényként használhatja. Addig viszont nem tehet mást, mint hogy reménykedve a nyakát szorongatja, és figyeli, ahogy a férfi memóriafoszlányai átszivárognak a fejébe.
Persze megtehetné, hogy egyszerűen lefejezi, de az nem lenne helyénvaló. Sok mindent el lehet mondani a hamuszürke bőrű látnokról, de azt senki sem állíthatja, hogy nincsenek elvei, egyfajta szabályrendszere. Mivé is lenne a világ szabályok nélkül? Egyszerűen zűrzavarba fulladna. Ehhez nem fér kétség.
Amíg a katona meg nem szegi a szabályokat, addig ő ott fog ülni, és kiszipolyoz belőle mindent, amije csak van: az örömét, az emlékeit, a személyiségét... És amikor végzett, nem marad más, csak a csend. Meg az éjjeliedény.
Fájdalmas kiáltás hangzott fel valahol a barlang bejáratának közelében. Minden bizonnyal az egyik őrszeme lehetett az.
Újabb kiáltás.
Majd még egy.
A mai este igen érdekesnek ígérkezett.
Már a barlang nedves padlózatán dübörgő nehéz csizmák közelgő hangjából tudta, hogy mindenre elszánt emberrel van dolga. Amikor a visszhangzó léptek zaja elhalt, egy jóképű, széles vállú férfi nézett rá a barlang túlsó végéből. A halovány fáklyafény által megvilágított arcon komor eltökéltség tükröződött. A behatoló mellvértjéről vér csepegett a földre. Már a terem másik végéből érezte a páncéljából áradó savanykás szagot – olyan átható, savas illat volt, amely kellemetlen módon megfagyasztotta az asszony ereiben csordogáló mágiát.
Valóban érdekesnek bizonyult ez az éjszaka.
A lovag pallossal a kézben elindult a hevenyészett kőtrónushoz vezető lépcsőn.
A látnok elmosolyodott, azt várva, hogy a harcos a magasba lendítse a pengéjét, majd lesújtson vele a fejére. Nem kis meglepetésben lett volna része, ha megpróbálja.
Ehelyett azonban eltette a kardot, és leült a földre.
Szótlanul meredt az öregasszony szemébe, türelmesen állva a tekintetét. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, még azért sem, hogy a megkötözött katonára pillantson.
Ez valami trükk lenne, amivel a figyelmét próbálja elterelni? Azt akarja, hogy ő szólaljon meg elsőként?
Valószínűleg igen.
De a helyzet akkor is kezdett unalmas lenni.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte az asszony.
– Az elveszettek és a hátrahagyottak emlékeiből táplálkozik. A gyerekek szerint olyan vén, mint maga a barlang, amelyben lakik. Maga a Sziklák asszonya – hangzott a magabiztos válasz.
– Ha! Nem így hívnak, és ezt te is jól tudod. Barlangfúria. Így neveznek. Attól féltél, hogy lesújtok rád, ha így szólítasz, igaz? Próbálsz megpuhítani? – kérdezte érdes hangon.
– Nem – válaszolt a férfi – egyszerűen goromba névnek tartom. Illetlen dolog sértegetni valakit a saját otthonában.
A vén látnok kuncogni kezdett, míg rá nem jött, hogy vendége nem viccel.
– És a te neved? – kérdezte. – Hogy hívnak?
– Garen vagyok, a demaciai Koronaőr családból.
– Íme a szabályok, Garen, a demaciai Koronaőr családból – kezdte. – Az elveszett katonádért jöttél. Igaz?
A férfi bólintott.
– Meg akarsz ölni? – kérdezte az asszony.
– Nem fogok hazudni. Úgy vélem, hogy egyikünk ma meghal, igen – felelte.
A vénasszony ismét felnevetett.
– Alig várod, hogy a véremet onthasd, nemde? Abban a páncélban talán még sikerülne is. – Eközben még szorosabbra tekerte ráncos kezén a katona nyakát szorító kötelet. – Azonban, ha azelőtt próbálsz meg lesújtani rám a kardoddal, mielőtt végeznénk, olyan gyorsan rántom meg ezt a kötelet, hogy a szerencsétlen nyakának roppanása életed végéig kísérteni fog.
A nyomaték kedvéért újból megfeszítette a kötelet.
Garen továbbra is rezzenéstelenül meredt a szemébe.
– Tehát a szabályok. Ha tudsz akár egyetlen olyan emlékkel szolgálni, amely érdekesebb számomra, mint ennek a nyavalyásnak az összes emléke itt – mondta, és megpöckölte a fogoly sisakját – azt elveszem tőled, őt pedig átadom neked. Most már árgus szemekkel fürkészte Garen szemét, bizonytalanságot kutatva. – Ha nem tudsz, akkor viszont... – azzal újra megszorította a katona kötelét. – Abban az esetben, ha bármelyikünk megpróbálná megszegni az egyezséget, a másik elégtételt vehet úgy, ahogy szeretne, méghozzá ellenállás nélkül. Elfogadod?
– Elfogadom – hangzott a válasz.
– Akkor hadd halljam az ajánlatodat. Mennyit ér neked ennek a katonának az élete? Bocsásd meg a faragatlanságomat. A nevén szólítanám, de sajnos már elfelejtettem, hogy hívják. – folytatta.
– Magam sem tudom a nevét. Csak nemrég csatlakozott a seregemhez – válaszolta Garen.
A látnok rosszalló tekintettel nézett a fiatal férfira. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy mibe keveredik.
– Felajánlok egy emléket a gyerekkoromból. A húgommal együtt a nagybátyám hátán lovagoltunk, aki egy noxusi sárkánykopó módjára ugatott. Önfeledten viháncoltunk órákig. Ez egy szép emlék, amelyet még nem árnyékolt be a nagybátyám későbbi halála, amelyet a maga fajtája okozott.
Az öregasszony megkapargatta a szeme sarkában összegyűlt váladékot.
– Tiszteletlen vagy – mondta – Örömteli emléket ajánlasz fel nekem, mintha csak arra vágynék. – Keze közé fogta a katona fejét, és ízlelgetni kezdte a férfi elméjéből a sajátjába áramló emlékeket. – Mindent... akarok. A fájdalmat, a zavarodottságot, a haragot. Attól maradok ilyen fiatalos – mondta kacagva, miközben egyik görbe ujját végighúzta ráncos arcán.
– Ebben az esetben a nagybátyám haláláért érzett gyászomat ajánlom fel – válaszolta Garen.
– Az sem elég. Untatsz – mondta a Sziklák asszonya, és még szorosabbra húzta a kötelet.
Garen talpra ugrott, és előrántotta a kardját. A gondolattól, hogy megölheti a türelmetlen fiatal lovagot, nagyot dobbant a boszorkány szíve. Támadás helyett azonban fél térdre ereszkedett, fejet hajtott előtte, és a penge hegyét finoman az asszony ölébe helyezte, a hasára irányítva.
– Kutassa át az elmémet – mondta végül – Vegye el azt az emléket, amelyiket csak szeretné. Fiatal korom ellenére sok mindent láttam, és olyan, kiváltságokkal teli életem volt, amelyben találhat kedvére való élményt. Azonban ha egynél több emléket próbál meg elvenni tőlem, keresztüldöföm a kardommal, de azt az egyet kedvére kiválaszthatja.
A boszorkány felkacagott. Milyen arrogáns kölyök. Tényleg azt hiszi, hogy egyetlen emléke túltehet bajtársa egész életének összes emlékén?
A fiú bátorságához – vagy éppen tudatlanságához – azonban kétség sem férhetett, ezt az egyet nem lehetett elvenni tőle.
Nyelvével csettintett, majd előrehajolt, és kezét Garen fejére helyezte. Lehunyta a szemét, és rétegről rétegre feltárta a lovag elméjét.
Látta a hóbérci csatában aratott győzelmet. Megízlelte a fenséges vadbakpecsenyét a hadnagya esküvői lakomáján. Érezte, ahogy haldokló társát a kezében tartva egy könnycseppet hullat Hőshát mezején.
Majd megpillantotta a húgát.
Őszinte testvéri szeretetet érzett, amelybe különös érzelem vegyült. Talán félelem? Undor? Vagy szorongás?
Mélyebbre ásott Garen elméjében, a tudatos emlékeken túlra. Ujjaival tapogatta ki a gondolatait, félredobva mindent, ami nem kapcsolódott az aranyhajú, ragyogó mosolyú lányhoz. A páncélzat alaposan megnehezítette a dolgát, de a vénasszony kitartott, míg egyszer csak...
Elérkezett a gyermekkorhoz. Egy kép jelent meg előtte, amelyen a két gyerek játékfigurákkal játszik. A fiú katonái éppen rohamot indítanak a lány mágusai ellen, készen arra, hogy lemészárolják őket. A lány azt mondja, ez nem igazságos. A mágusok mágiával harcolnak, ezért meg tudják védeni magukat. A fiú erre felnevet, feldönti a lány agyagbábuit, és félresöpri őket a fémkatonákkal. A szomorú lány kiabálni kezd vele, majd hirtelen fény lövell ki az ujjbegyeiből, elvakítva, összezavarva és megrémítve a fiút. Édesanyjuk felkapja a lányt, de mielőtt kimenne a szobából, letérdel a fiúhoz, és azt mondja, nem azt látta, amire gondol. Csak játék volt, nem valódi. A gyermek tátott szájjal bólint. Csak játék volt. A testvére nem mágus. Nem lehet az. Olyan mélyre temeti az emléket, amilyen mélyre csak tudja.
Az öregasszony folytatta a keresést. Ujjaival további emlékeket fedezett fel szétszórtan Garen gyermekkorában, amelyek mindegyike egy vakító villanással végződött. A férfi egytől egyig mélyen eltemette őket. A szeretet, a félelem, a tagadás, a harag, az árulás és a féltő aggodalom poros és szövevényes hálókat alkotott.
A lovag nem tévedett, ezek valóban értékes emlékek. Jóval szaftosabbak és ízletesebbek, mint a megtört katona emlékei.
Elmosolyodott. Okos húzás volt a hasának szegezni a kardot, a harcos gondolatmenete azonban nem volt hibátlan. Ha elveszi tőle az egyik emlékét, azzal azt is elfelejti majd, hogy az valaha a birtokában volt, így azt vehet el tőle, amit csak akar.
Mohón folytatta Garen elméjének átkutatását, azokat az emlékeket keresve, amelyekben a mágikus erőkkel rendelkező lány szerepelt. Minden ilyen emlékét elvette, amit csak talált, mielőtt kilépett volna a férfi elméjéből.
– Igen – szólalt meg végül, és kinyitotta a szemét. – Ez megteszi – azzal a barlang bejáratára mutatott.
– Elfogadom az alkut. Egy emlék egy életért cserébe. Vidd a fiút, és tűnjetek el.
Garen felállt, és odasétált a megkötözött katonához. Lehajolt hozzá, felsegítette, majd hátrálni kezdett a barlang bejárata felé, miközben egyszer sem vette le a tekintetét a boszorkányról.
Különös. Attól félt, hogy megpróbálja megszegni az egyezségüket. A szegény bolondnak fogalma sem volt arról, hogy már meg is tette.
A lovag ekkor megállt.
A földre lökte a társát, és a szemkontaktust továbbra is fenntartva rohamra indult.
Az öregasszonyt boldog izgatottsággal öntötte el a meggondolatlan próbálkozás. Túl nagy, túl lomha és túl lassú volt ahhoz, hogy védekezésre emelje nehézkes kardját, mielőtt ő rávetné magát. Ujjbegyein sötét energia pattogott, arra szomjazva, hogy még több emléket szívhasson fel az elméje mélyéről, de képtelen volt levenni a tekintetét a férfi szeméről. Tükröződni látta benne a számtalan zamatos emléket, amelyeket egymás után, az utolsó szemig felemészthet majd...
Ekkor azonban valami hidegséget érzett a testében. Valami fémeset. A lovag páncélzatának savanykás illata, amely most még erősebb volt, mint korábban, kaparta a torkát.
A boszorkány lenézett, és megpillantotta a mellkasából kiálló kardot. Vörös és fekete patakok szivárogtak a sebből, és rácsepegtek a lovag kesztyűjére, miközben az rendületlenül a vén boszorka szemébe bámult.
Gyorsabb volt, mint gondolta.
– Miért? – próbálta kérdezni, de helyette egy adag fekete nyálkát köhögött fel.
– Hazudott – válaszolta Garen.
Az öregasszony elmosolyodott, mire savas kátrány kezdett csordogálni a fogai közül. – Hogy jöttél rá?
– Megkönnyebbültem. Mintha egy súlyos terhet vett volna le a vállamról – mondta.
Garen végre pislogott egyet.
– Éreztem, hogy valami nem stimmel. Adja vissza őket.
Az asszony egy pillanatig gondolkodott, miközben a vére beszivárgott a hideg barlangpadló porába.
A boszorka ujjai zsibbadni kezdtek, ahogy kezét a férfi koponyájára téve visszaadta az ellopott emlékeket. Garen fogcsikorgatva tűrte a visszaáramló emlékek fájdalmát. Amikor kinyitotta a szemét, a benne tükröződő kimerültségből az asszony rögtön tudta, hogy mindent visszakapott, amit szeretett volna. Szegény bolond.
– Miért bajlódtál egyáltalán a cserével? – kérdezte az öregasszony. – Erősebb vagy, mint gondoltam. Sokkal erősebb. Kötél ide vagy oda, egy ujjamat sem tudtam volna mozdítani, mielőtt miszlikbe aprítottál volna. Egyáltalán miért engedtél be az elmédbe?
– Habozás nélkül megölni valakit a saját otthonában anélkül, hogy legalább esélyt adnék neki... gorombaság.
A boszorka felkacagott.
– Ez valamiféle demaciai szabály?
– A sajátom – mondta Garen, és kirántotta a kardot a boszorka mellkasából. Vér patakzott a nyitott sebből, az asszony pedig holtan rogyott össze.
Nem nézett vissza többé. Felsegítette a sebesült katonát, és megkezdték a Demaciába vezető hosszú útjukat.
Egyébként is – gondolta magában – mivé lenne a világ szabályok nélkül?
Képességei:
Garen segítségül hívhatja Demacia erejét és halálos csapást mérhet egy ellenfélre, amelynek sebzése a célpont hiányzó életerejétől függ. A Gonosztevő ebben az esetben tényleges sebzést kap.
Tippek: https://www.youtube.com/watch?v=ihPOCqj-i2M
Forrás: https: //universe.leagueoflegends.com/hu_HU/story/garen-color-story/
